Méz

A méz
 
Kevés édesebb dolgot ismerünk, mint a méz, amely nemcsak táplálékunk, hanem egyik fontos vitaminforrásunk is. Csak csodálhatjuk a szorgos méhtársadalmat, hogy ilyen vitaminkoktélt késztésére képes. Jól tudjuk, hogy a méhek vegykonyháján nem a méz az egyetlen jótékony hatású anyag, bár a többit kevésbé ismerjük.

Színméz, pergetett méz, lépes méz
 
A mézelő méhek a virágok nektárjából, mézharmatjából gyűjtik a méz alapanyagát, és az előgyomrukban feldolgozva a kaptár lépsejtjeiben tartalék táplálékként raktározzák. Az ember szolgálatába állított méhek méze a kaptárból előbb-utóbb üvegekbe kerül. A színmézet úgy nyerik, hogy a lépet enyhén melegítik, emiatt kicsorog belőle a méz. A közönséges mézhez sajtolással jutnak, és ebbe a lépet felépítő viaszdarabkák is belekerülnek. A pergetett mézet úgy veszik el a méhektől, hogy a lépkereteket, a sejteket lezáró viaszfedél eltávolítása után centrifugálják. Ez a méz nem tartalmaz lépdarabokat. A lépes méz voltaképpen a méhkasból kiemelt, mézzel telt lép.
 

Akác, hárs, levendula
 
A méz minősége jórészt azon múlik, milyen növényekről gyűjtötték a méhek. Akkor mondhatjuk, hogy a méz egy bizonyos növényről származik, ha megadott százalékban tartalmazza annak a növénynek a csak rá jellemző formájú, és méretű pollenjeit. Ezt mikroszkóppal ellenőrzik.
 
Ismert mézelő növényünk a hársfa. Egy közepes példányán virágzás idején óránként mintegy 100 gramm nektár termelődik, ebből 44 gramm világos, borostyánszínű, kristályosodásra hajlamos méz készülhet. Sokak szerint a legfinomabb és hazánkban leggyakoribb a világossárga akácméz. Akkor tekintik valódinak, ha a benne levő polleneknek legalább 30 százaléka akácpollen. Az északi országokban a fenyőméz terjedt el, az Alpokban hegyi méz készül. Jellemzően aranysárga színű a 35 százaléknyi napraforgópollent tartalmazó napraforgóméz, és talán kevésbé ismert, de annál értékesebb a levendula és a rozmaringméz. A gyümölcs és virágmézek és a vegyes virágmézek színe a csaknem színtelentől a sötétbarnáig terjed.
 
Szív és méz
 
A méz 70–80 százaléknyi invertcukrot – glukóz és fruktóz keverékét – tartalmaz, amely gyorsan felszívódik, és sok energiát ad. Emellett kisebb mennyiségű, 5–10 százaléknyi szacharóz is van benne. Illóolajakat, fehérjéket, szabad aminosavakat, enzimeket, karotint, B2-vitamint, acetilkolint, ásványi sókat, szerves savakat (borkősavat, hangyasavat, almasavat), viaszt, festékanyagokat és körülbelül 20 százaléknyi vizet is tartalmaz.
 
Kedvező és sokoldalú hatását már az ókori egyiptomiak is ismerték: mézkenőccsel kezelték a sebeiket. Ennek hatásos voltát a tudomány bizonyította. A mézkenőcs nagy ozmotikus koncentrációjának köszönhetően folyadékáramlást indít el, és élénkíti a helyi vérkeringést. Cukortartalmának köszönhetően ételeink és gyógyteáink édesítőjeként alkalmazzák, és jó házi szere a meghűléses betegségeknek, a felső légutak hurutos elváltozásainak.
 
Szív és idegrendszeri kórképekben is jótékony hatású. A szláv népi gyógyászatban szívpanaszokra ma is mézzel kevert vöröshagymát ajánlanak. A csarab vagy hangamézet húgyúti betegségek és vérszegénység ellen alkalmazzák.
 

A méhkirálynő eledele
 
A méhpempőt is ősi idők óta használja az ember. Ismerték és használták az inkák, az ókori Egyiptomban és Rómában pedig drága kozmetikumnak, testi és szellemi frissítőnek számított. A gyógyító, szépítő erejébe vetett hitet annak köszönheti, hogy a méhkirálynő eledele. A méhek tízszer gyakrabban szállítanak élelmet leendő királynőjüknek, mint a többi fiasításnak, és kizárólag méhpempővel etetik. Ez jóval gazdagabb cukorban és a dolgozók nyálmirigyeinek váladékában, mint a többi lárva tápláléka, s ennek eredményeként fejlődnek a királynő testében hatalmas petefészkek, míg a szintén nősténynek számító dolgozóknak gyűjtőkosárkái és fullánkja lesz.
 
A méhpempőt már azelőtt csodaszerként tartották számon, mielőtt a vegyi laboratóriumokban tüzetesebben megvizsgálták volna az összetevőit. Számos fontos vegyületet találtak benne: nagy mennyiségű B2-, B5-, B6-, E- és H-vitamint, különféle hormonokat, zsírokat, nukleinsavakat, továbbá mindazokat az anyagokat, amelyek a mézben vannak.
 
A méz, a virágpor és a méhpempő megfelelő keverékéből előállított készítményeket sikerrel alkalmazzák különféle anyagcsere folyamatok serkentésére, az ellenálló képesség fokozására, különösen gyermek és időskorban, lábadozó betegek gyógyulásának segítésére, légzőszervi bántalmak, emésztőrendszeri és májpanaszok esetén.
 
A méhpempő legendája a kozmetikát sem kerülte el, és elkezdték vizsgálni bőrélettani hatásait. Megállapították, hogy a belőle előállított készítmények hatékonyan védik a bőrt a kiszáradás ellen, elősegítik a szaruréteg hidratációját, késleltetik a vízben oldódó anyagok távozását a bőrből, de a bőrlégzést nem akadályozzák. A hidratáló hatásának köszönhetően eltünteti a ráncokat, rugalmassá teszi a bőrt. A méhpempős arcpakolás minden bőrtípusú embernek jó.
 
Propolisz, a kaptár őre
 
A propolisz vagy méhszurok olyan gyantás, ragacsos anyag, amelyet a dolgozó méhek a kaptár védelmére, a betolakodó baktériumok és egyéb kórokozók ellen gyűjtenek.
 
A fák rügyein, fiatal ágain és levélnyelein megjelenő nedveket 20 Celsius-foknál melegebb napokon 10 és 12 óra között gyűjtik a méhek. A fő forrás a fekete nyár rügypikkelyein kiválasztódó enyves bevonat, de a propolisz számos összetevőjének kémiai sajátságait még nem ismerjük pontosan. Bizonyítottan tartalmaz ferulasavat, ettől lesz baktériumölő és baktériumfejlődést gátló hatású. Vannak benne illóolajak, ásványi sók és flavonoidok. Szinte hihetetlen, milyen hatásosan csillapít bizonyos fájdalmakat, a hatása vetekszik a fájdalomcsillapítókéval. Légúti betegségekben, a húgyutak fertőzései, a prosztata és a fültőmirigy gyulladásai ellen is sikerrel alkalmazzák. Külsőleg nehezen gyógyuló sebek, nyálkahártya- és bőrgyulladások kezelésére találták jónak.
 
Van virágméz, erdei méz, lépes méz, van csurgatott és pergetett. De a "gyártási technológia" mindegyiknél ugyanaz: a méhek begyűjtik az édes nektárt, elraktározzák, mígnem cukor vegyületé válik. Vannak, akiknek kedvenc csemegéjük a lépes méz; azt tömény állapotban egyenesen a kaptárból veszik ki, a méhek közül. Tudni kell, hogy minden jó - tehát hamisítatlan méz - megikrásodik. A laikusok ezt gyakran hibának tartják, holott az így "fémjelzett" mézet csak időnként fel kell melegíteni /40-50 C fokra /, hogy ismét cseppfolyós legyen. Az időben, jól megérlelt méz soha- sem romlik meg. A virágmézek általában világosak, bár más-más árnyalata van az akácméznek, az almaméznek, a hársméznek, a lóheréből, a bogáncsból és még számtalan virágból nyert méznek. Az erdei mézek sötét árnyalatúak, az alapanyagot a tűlevelű fák, a tölgy, az útilapu és sok lombos fa adja a méheknek. A virágméz 36 százalékban tartalmaz szőlőcukrot /glükózt / és 39,7 százalékban gyümölcscukrot (fruktózt), viszont az erdei méz hat különböző cukrot tartalmaz, és ezen kívül még hét bizonytalan eredetű cukorfélét.
 
A cukor közül a szőlőcukor a legértékesebb, mert a szervezetben közvetlenül gyorsan felszívódik. Nagyon jó hatással van a szívizom működésére, a májra, ahol állati eredetű keményítő /glukogének / formájában rakódik le és serkenti az ellen- mérgek termelését, amelyekkel a máj semlegesíti a szervezetbe került káros vagy mérgező anyagokat.
 
Minden élő szervezetnek elengedhetetlenül szüksége van, az un. nyomelemekre és ásványi anyagokra. A mézben minden megvan, amire az embernek szüksége van!
 
Változatos mennyiségben sok vitamint is tartalmaz: a B vitaminok mindegyikét, elegendő K vitamint (vérzéselállító), valamivel kevesebb C vitamint, tovább olyan fontos anyagokat, mint amilyen, pl. a PP faktor (értágító, javítja a szövetek oxigén- ellátását). Kalóriaérték, tápanyagok szempontjából a méz több mint 70, az ember számára fontos anyagot tartalmaz. Különösen fontos, hogy a gyerekek rendszeresen fogyasszák a növekedést serkentő anyaga miatt is.
 
Rendkívül jótékony hatással van az ember szervezetére. A felnőtt ember számára a legmegfelelőbb napi adag 100, de legtöbb 200 g, arányosan elosztva: reggel 30-60 g, a nap folyamán 40-80 g, este 30-60 g, két órával étkezés előtt, három órával étkezés után. A gyerekek napi adagja körülbelül 30 g. Több nem ajánlatos, mert a szénhidrátok felhalmozásához vezetne, aminek káros következményei lehetnek. Azt mindenki tudja, hogy megfázáskor, köhögéskor mézet kell a teába tenni. De az már kevésbé közismert, hogy éppen ilyen gyógyító hatással van számos más bajra: a felső légutak megbetegedéseire, a tüdő, a szív, a gyomor, a bél, a máj, a vese, az idegrendszer, a bőr megbetegedéseire és a legújabb tudományos és klinikai kutatások, tapasztalatok szerint a sugárártalomra is. Előfordulhat túlérzékenység is a mézzel szemben, ilyenkor a mézet ételekbe, különböző élelmiszerekbe vegyítve kell fogyasztani. A mézet a kozmetikai ipar is felfedezte, sok készítményének - arcápoló szappanok, krémek, arctejek stb. - alapanyagához mézet is ad.
 
A mézeskalács
 
"A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Mercur patronátusa alatt áll, hanem az Ámoré alatt. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot teremt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat süteményeivel..."
Mikszáth Kálmán írta e sorokat "A fekete város" című regényében. Ennél szebben nem is lehetne megfogalmazni, mit jelent a mézeskalács a magyar embernek. Készítésének tudományát valószínűleg még az Etelközből hozták magukkal őseink. Tápláló, egészséges és tartós élelmiszer volt, ráadásul még finom is. Amíg a cukor nagyipari előállítása csak rövid időre tekint vissza, a méz több évezrede szolgálja édesítőszerként az emberiséget. Az Indus folyó völgyében talált több mint 3000 éves leletek bizonyítják, hogy a méz használata az egész világon elterjedt volt. A mézkereskedés fontos jövedelmet jelentett a középkorban: a méhek "gondviselőiről" már az 1025-ben Szent István által a veszprémvölgyi apácáknak kiadott alapítólevél és az 1055-ös keltezésű tihanyi diploma is említést tesz. A mézeskalács különféle változatait is ismerték szerte a Földön - a népek egymástól függetlenül "feltalálták" készítésének módjait. A mai napig rengeteg féle mézes készült és készül. Nem is gondolnánk, hogy nem csak evésre: egy bizonyos módon elkészített nyers mézestésztát például sebtapaszként használták még úgy 50 évvel ezelőtt is. De maradjunk csak az ennivaló mézesnél. A középkorban a sültekhez nem készítettek köretet, hanem egy különleges, nyers burgonyából készült reszelt mézeskalácsot, mustot, ecetet és fűszeres növényeket kevertek össze - a mai vadas szósz őseként. Ilyen reszelni való mézest még a két világháború között is rendeltek Angliába magyar mézeskalácsosoktól. Az igazi mézes azonban mégis a mézesbáb. Már az aquincumi ásatásoknál is találtak sok mézessütésre használt égetett cserépformát. Ezekből, domborműhöz hasonló sütemények kerültek ki. A XV. századtól kezdve terjedtek el hazánkban a faragott úgynevezett "ütőfák". Ezeket ma már múzeumok őrzik, sajnos kevés mézeskalácsos használja őket manapság. A mézeskalácsos ipar akkor indult hanyatlásnak, amikor elterjedt a répacukor használata, úgy 100 évvel ezelőtt. jóformán csak Debrecen környékén maradtak mézesbábosok, a dombori, festetlen mézest ma már "debreczeni mézes"-ként ismerjük. Persze minden vásáron, búcsún lehet találni agyonfestett, cicomázott "mézeskalácsot" de ezeknek már nem sok közük van se a mézhez, se a kalácshoz. Az utóbbi években az egészséges táplálkozás, a természetes étkek újra tért hódítanak mindennapjainkban. Felelevenítjük azt, amit már-már elfelejtettünk: népszokásainkat, hagyományainkat. Szinte divat lett a mézeskalács is. Egyre többen készítenek otthon, sok helyen valóságos családi program lett az ünnep előtti mézeskalács-sütés. Már az egészen apró gyerekek is örömmel gyúrják a finom, puha tésztát - néha bele is csippentve a nyers masszába. Aztán mindent betölthet a sülő kalács fűszeres, édeskés illata, békés ünnepi hangulatot teremtve. A sütés után következik a fő élvezet: a mázolás. Ettől lesz igazán szép, karácsonyfára, húsvéti tálba, vagy éppen ajándéknak való a mézeskalács.